Balásy Gyula ügye: tényleg elég annyi, hogy „mi csak megrajzoltuk”?
A Balásy Gyula körüli ügy egyik legérdekesebb része valójában nem is a pénz vagy a politika, hanem az a kellemetlen kérdés, amit a kreatív szakmák általában szeretnek eltolni maguktól: meddig felelős az alkotó azért, amit létrehoz? A reklámiparban, a filmes világban, az animációban vagy most már az AI-val gyártott tartalmaknál is újra és újra előkerül ugyanaz a mondat. „Én csak megrajzoltam.” „Én csak animáltam.” „Én csak a technikai részt csináltam.” Első hallásra ez logikus védekezésnek tűnik. Közelebbről nézve viszont egyre kevésbé az.
A szerzői jog eleve nem semleges alkotót feltételez
A modern szerzői jog abból indul ki, hogy az alkotásnak van gazdája. Nem a ceruza, nem a kamera és nem az AI-modell rendelkezik a mű fölött, hanem az ember, aki létrehozza vagy irányítja a létrehozását. A reklámipar pontosan ezért épül bonyolult felhasználási szerződésekre. Egy narrátor hangját nem lehet korlátlanul használni, egy grafikát sem lehet bárhová kirakni örökké. Meghatározzák az időtartamot, a platformot, a kampány jellegét, sőt sokszor azt is, hogy milyen földrajzi területen jelenhet meg az adott anyag. Ez azért fontos, mert maga a szakma is abból indul ki, hogy nem mindegy, mire használják az elkészült tartalmat. Éppen ezért furcsa, amikor ugyanebben a közegben valaki teljesen leválasztaná magáról a felelősséget arra hivatkozva, hogy ő csak végrehajtó volt. Ha egy alkotó valóban teljesen közömbös lenne a felhasználás módja iránt, akkor a kreatív szerződések jelentős részének sem lenne értelme.
A propaganda sosem csak politikusokból áll
A probléma ott kezd igazán érdekes lenni, amikor a propaganda és a kreatívipar találkozik. A történelemben erre rengeteg példa volt, csak ritkán beszélünk róla szakmai oldalról. Egy diktatúra nem pusztán politikusokból áll. Kell hozzá operatőr, grafikus, plakáttervező, zeneszerző, vágó, kommunikációs stratégiai ember és médiatervező is. A propaganda nem magától történik meg. Valakik megtervezik, optimalizálják és legyártják. Itt szokott előkerülni az a védekezés, hogy „de hát önmagában a kép vagy a grafika nem illegális”. Ez sokszor igaz is. Egy portré önmagában tényleg csak portré. Egy kék háttérre írt szöveg technikailag lehet pusztán tipográfia. A kérdés azonban nem itt van, hanem a kontextusban. Egy kreatív szakember általában pontosan tudja, milyen kampány részeként dolgozik, kiknek készül az anyag, milyen érzelmi reakciót akar kiváltani és milyen politikai célhoz kapcsolódik. Minél nagyobb egy rendszer és minél hosszabb ideig működik, annál nehezebb hitelesen azt állítani, hogy valaki ebből semmit nem látott.
A „nem vállalok felelősséget” mondat nem írja felül a jogot
Sokan úgy gondolkodnak, hogy ha egy szerződésben szerepel valamilyen felelősségkizáró mondat, akkor az automatikusan védi az alkotót. A valóságban ez nem ilyen egyszerű. A büntetőjogot nem lehet egy szerződésben félretenni. Ha valaki tudatosan vesz részt gyűlöletkeltő vagy jogsértő tartalmak előállításában, akkor az, hogy papíron mit írtak le, önmagában kevés lehet. A jog ilyenkor nem csak azt nézi, ki mondta ki a konkrét üzenetet, hanem azt is, hogy ki segítette elő annak létrejöttét, mennyire volt tudatos a részvétele és milyen szerepet játszott az egész folyamatban. Ez különösen fontos a modern kommunikációs iparban, ahol a kreatív szakemberek sokszor nem pusztán végrehajtók, hanem aktív stratégiai szereplők is. Egy kampány vizuális világa, ritmusa, érzelmi tónusa vagy ismétlési mechanizmusa nem véletlenül alakul ki. Ezeket emberek tervezik meg.
A kontextus fontosabb, mint maga a kép
A történelem tele van olyan példákkal, ahol egy önmagában ártalmatlannak tűnő alkotás később egy elnyomó rendszer eszközévé vált. Egy diktátor portréja önmagában lehet egyszerű festmény. Egy jelkép önmagában lehet puszta grafikai forma. A kérdés mindig az, hogy milyen rendszerben, milyen céllal és milyen társadalmi hatással használják. A modern propaganda ráadásul ritkán direkt. Nem mindig ordít vagy fenyeget nyíltan. Sokkal gyakrabban dolgozik ismétléssel, félelemkeltéssel, leegyszerűsített érzelmi reflexekkel és vizuális társításokkal. Pontosan úgy, ahogy a reklámipar egy kereskedelmi terméket is felépít. Ezért nehéz teljesen elválasztani a kreatív szakembereket attól, amit egy kampány végül társadalmi szinten okoz.
A pénz kérdése kényelmesebbé teszi az önfelmentést
A Balásy-ügyben sokakat nem is maga a politikai kommunikáció lepett meg, hanem annak mérete és üzleti volumene. Egészen másképp néz ki egy helyzet, amikor valaki egy kisebb megélhetési munkát vállal el, és másképp akkor, amikor rendszerszinten, óriási nyereséggel épül rá egy politikai kommunikációs gépezetre. A történelemben mindig visszatérő kérdés volt, hogy a propaganda kiszolgálói mennyire hitből és mennyire üzleti racionalitásból működtek együtt a hatalommal. A kettő gyakran össze is keveredik. De attól, hogy valaki üzleti alapon dolgozik, a társadalmi következmények még nem tűnnek el. Sőt, sokszor éppen a nagy pénz az, ami tompítja az erkölcsi reflexeket. Itt szoktak elcsúszni a kreatív szakmák is, mert egy idő után a kampány már nem politikai vagy társadalmi ügyként jelenik meg, hanem egyszerűen „nagy projektként”.
Az AI csak még zavarosabbá teszi a felelősség kérdését
A generatív AI miatt ez az egész most még aktuálisabb lett. Egyre több alkotó próbál úgy beszélni a rendszerekről, mintha azok teljesen semleges eszközök lennének. Csakhogy a prompt is döntés. Az arc kiválasztása is döntés. A hang klónozása is döntés. A manipuláció automatizálása pedig ugyanúgy emberi szándék eredménye, még akkor is, ha maga a képet már egy modell generálja le. Az AI valójában nem megszünteti a felelősséget, hanem szétteríti és nehezebben láthatóvá teszi. Pont ezért lesz a következő évek egyik fontos kérdése, hogy hol húzódik a határ a technikai kivitelező és az aktív propagandarésztvevő között.
A „mi csak megrajzoltuk” mondat valójában önfelmentés
Talán ezért lett a Balásy-ügy sokak számára kényelmetlenebb egyszerű politikai botránynál. Mert nem csak egy rendszerről szól, hanem egy teljes szakmai önképről is. Arról az elképzelésről, hogy a kreatívipar pusztán semleges szolgáltató lenne. A valóságban viszont a propaganda nem működik kreatív szakemberek nélkül. Nem működik grafikusok, vágók, operatőrök, szövegírók, médiatervezők és kommunikációs stratégák nélkül. És emiatt a „mi csak megrajzoltuk” mondat egy bizonyos pont után már nem technikai magyarázatnak, hanem inkább önfelmentésnek hangzik.
